Laukó Pál kortárs magyar festőművész nem egyetlen konkrét, saját nevével fémjelzett művészeti csoportot vezet, hanem számos neves hazai képzőművészeti társaságnak, alkotócsoportnak a tagja és aktív kiállításszervezője. A Zuglói Társaság nevű képzőművészeti társulás is az ő szervezésében jött létre. A Falumúzeumban most ennek a művészcsoportnak alkotásaiból láthattunk egy válogatást. Laukó művészetére az absztrakt, geometrizáló felületek és a sajátos, egyedi anyaghasználat jellemző. Kifejezetten újrahasznosító művész: a különböző helyekről származó papírokat ledarálja, majd más anyagokkal keverve építi fel a képek egyedi, plasztikus struktúráját és szőnyegszerű rétegeit.
A képzőművészeti alkotók különböző technikákkal létrehozott munkáikat mutatták be, amelyek emlékek nyomán születtek. Az emlék Lauró Pál megfogalmazásában tárgyakat emel ki a múltból. Ez egy olyan látható jel, ami az emberek érdeklődését fenntartja. Gondolhatunk a görög szobrokra, a piramisokra, de lehet egy épület is az emlék tárgya. Rossz megoldásnak tartja – magam is – hogy a rendszerváltással feledésbe küldték a „nem szeretem” korszakok alkotásait, pedig ezek is a történelmünk része. Az olaszoknak - példának okáéért - eszükbe nem jutott a rossz emlékű Mussolini szobrát karanténban zárn. Tetszik nem tetszik, a múltunk része. A múzeum is az emlékezés színhelye, megférnek benne a múlt és a jelen alkotásai.
Laukó Pál bevezetője után bemutatta a vele együtt kiállító művészeket. Tápai Nóra kevésnek érzi a két dimenziót, textil alkotásai azt sugallják, hogy a boldog dolgok bennünk vannak. Héder M. Gabriella – aki egyébként tanár – inspirációit a gyerekektől kapja, amúgy faktúrált felületekben fejezi ki élményeit. Sorozatokat szeret alkotni egy- egy témára.
Török Joli törökbálinti művész fekete- fehér grafikákat alkot. Találkozhattunk korábbi műveivel a szépemlékű Bálinti Művésztelep alkotásai között. Szép példája ennek „Az Anna hegy”, és a nekem különösen megkapó „Fészkelő madár egy tóparton”, valamint a Táncoló dervis grafikája. Langó Katalin a fényképezés hivatott mestere. Sajnos a fények tükröződése miatt nem tudtam jól exponálni egy szép emlékéről készített igen lírai fotóját, de egy régi mozi hirdetésének megörökítése talán sikerült.
Katalin azt vallja a fényképezésről, hogy az nem más, mint kivonni az időt egy pillanatra, aztán azt az elkészült fotóval visszaadni. A fotó az idő másodpercnyi rögzítése, ha kész, akkor már a múlt, és mint ilyen, már emlék. Bartis Attila egyik esszéjéből hozta magával ezt a szép gondolatot.
Mindenkinek ajánlom, a hétvégének egy rövid félóráját szánja rá, hogy megtekintse a gonddal összeválogatott kiállítást.
