Én még szerencsémre a Cseh László uszodában is társaságra lelek, annak is leginkább a szaunájában. Tényszerű, hogy valamennyire szabályosan úszó ember a vízben nem tud beszélgetni, kivéve azokat az idős párokat, akik egymás mellett haladva úszásnak álcázott kedélyesen beszélgetést folytatnak.
Persze nem erről akarok írni! Azt hallottam a szaunában egy autentikusnak tűnő forrástól (azt mondta, hogy ő a helyiség bérlője), hogy be kell zárnia a Harangláb kocsmát. Sok egyéb mellett a személyzettel is bajok vannak. Jelzem, tudomásom szerint ez az utolsó búfelejtő intézménye a városnak. Az éttermek már jóval korábban elkezdték a végvonaglást, aztán jött a pandémia, ami megadta a végső döfést. Nagyon kedveltem a csak pár éves múltra tekintő Grimm vendéglőt, de az is bedőlt. Az egy külön tanulmányt érdemelne, miért nem tud a vendéglátás ebben a bájosan faluszerű városban gyökeret verni.
Érdekes hírt olvastam a Törökbálint anno névre hallgató digitális kincsesbányában. A hír 1895 szeptemberéből datálódik. Feltehetően az érdekeltek levelet írnak a szolgabírónak, hogy az engedélyezett kocsmák számát szíveskedne az akkori 6-ról megemelni. Törökbálintnak akkoriban 2401 lakosa volt (ez ma 15 ezer körüli). Kérésüket azzal indokolják, hogy nyaranta 3-4 ezer nyaraló vendéget fogad a falu. Örömmel olvastam a későbbi híradásokból, hogy a kocsmák száma 13-ra gyarapodott.
A 19. században, és a 20. század elején a kocsma kulturális és társadalmi igényeket elégített ki. Törökbálint, akár Budapest nyugati kapuja, Hévvel is megközelíthetően, jó levegőjű, kedvelt nyaralóhely. Fel is sorolnék néhány ismert és kedvelt kocsmát, némelyik közülük étteremként is szolgált.
A rendszerváltás előtti utolsó tanácselnök, a törökbálinti díszpolgár Gigler Ferenc szülei a Bajcsy-Zsilinszky 40-ben építettek egy házat, amelynek egy része kocsmaként funkcionált. Nem messze volt a Hév megállója, hazafelé a munkából sokan betértek egy pohárra. A Troll kocsma a Deák és a József Attila utca sarokháza volt, én még láttam működni. A Rác-kocsma (Kafona), gondolom én, a Rác téren lehetett. A Zeiss-féle kocsmáról a nagyon kedves valamikor tsz elnök, majd tanácselnök Garainé Rózsika mesélt nekem. Hajnalonta onnan szedte össze az embereit az első feles után, hogy lássanak már munkához. Kicsi, de nagyon energikus asszony volt. A Zeiss kocsmából lett később az Öt birka kocsma.
A legmozgalmasabb, és talán a legrégibb története (írják meg, ha tévedek, mert ez részemről csak egy feltételezés) az utoljára Pertl kocsmaként elhíresült, napjainkban a Falumúzeumnak otthont adó épületnek van. Az L alakú ház az 1800-as évek vége felé épült Schrerich János tulajdonában, aki a Zimándy utcában lévő (?) kocsmáját cserélte fel erre. Amikor német alapítványi támogatással a már rég nem működő házat felújították, már eleve Falumúzeumnak szánva, szó volt a sváb kocsma helyreállításáról is, aminek a berendezése is megvolt. Miért, miért nem, sajnos erre nem került sor.
Életem legjobb döntéseként ’94-től élek itt, és vallom magam ízig-vérig idetartozónak. Elképzelem a 30-as évek Törökbálintját, amikor langyos vagy melegebb nyári estéken a kocsmákban játszó zenekarok hangjai egymásba fonódtak a diófák alatt. A jégpincékkel rendelkező kocsmák hideg sört mérnek a fák lombjaival körülvett udvaron ülő vendégeknek. Barátságok, szerelmek szövődnek, perlekedések, és kibékülések zajlanak.
Most, ha este végig sétálok a falun (nekem nehezemre esik városnak hívni), csak az autópálya zaja, a kutyaugatás, és a TV-k mindenkit maga elé láncoló fénye villog az ablakokból.
Van már belső tavunk, egyre több a virág, a fa, tudunk sportolni, vannak hegyeknek gondolt dombjaink, szeretni való vidék.
Csak az agora hiányzik!
