Munkájában nemcsak az iskola-, hanem a település hagyományait is folyamatosan szem előtt tartja. A szakmai odaadást idén Volf György-díjjal hálálta meg a város. Ez az elismerés különleges mérföldkő az igazgatóhelyettes számára, aki olyan iskola építésén dolgozik, ahol a közösség ereje és a maradandó értékek szilárd pillérek a mai gyorsan változó világban.
Azt mondja, a díj egyfajta törökbálintivá fogadást is jelent számára, noha e 24 évet a Zimándyban dolgozta végig, mégis ott volt benne, hogy „jövevényként” adja át a törökbálinti hagyományokat újabb és újabb generációknak, akik az iskolába érkeznek. Minden nap azért dolgozik, hogy az iskolapolgárok egy megtartó közösségbe érkezzenek meg, és olyan értékeket kapjanak, amelyek segítik őket, hogy e sok tekintetben zavaros világban is el tudjanak igazodni.
- Nem könnyű a mai korszellemet uralni, akár iskolában, akár iskolán kívül, évtizedeken át építkeztél. Mit jelent számodra ez a díj?
-Idén huszonnegyedik éve, hogy a Zimándyban dolgozom, így ez az elismerés valóban egy hosszú út mérföldköve. Hiszem, hogy az ember akkor marad évtizedekig egy közösségben, ha a kollégáitól olyan szellemi és emberi töltést kap, amiből folyamatosan fejlődni tud. Amikor 2002-ben Törökbálintra kerültem, az akkori igazgatóm, Palkóné Szabó Gabriella látta meg bennem azt a zimándys vérvonalat, ami mélyen belül azóta is igyekszem rászolgálni. Ez a megelőlegezett bizalom nemcsak Gabi néni részéről, hanem elődöm, Krómer Józsefné részéről is jelen volt már a kezdetektől. Őt igazi mentoromnak tekintem a mai napig is: ő mutatta meg számomra azt a sajátos törökbálinti szellemiséget és értékrendet, amit pedagógusként és vezetőként azóta is igyekszem továbbvinni.
-Azért nagyon jó veled beszélgetni, akár egy konferencián, akár bármilyen helyzetben, mert az ember érez rajtad egyfajta olyan stabilitást, ami hiányzik is a világból, közösségekből, és jó tudni, hogy a Zimándynak most ilyen alapjai vannak, mint amilyenek ti vagytok ott elöl.
-Lengyelné Tóth Ágnessel és Megyeri Líviával rendkívül szoros és harmonikus vezetői közösséget alkotunk. Ez számomra egy nem mindennapi ajándék. A titok nemcsak a szakmai feladatok hatékony megoldásában rejlik, hanem abban, hogy emberileg is remekül kapcsolódunk egymáshoz – a legnagyobb megtartó erőnk a mindennapokban pedig a humor. Ezzel a nehéz helyzeteken is át tudjuk lendíteni egymást, és ez a pozitív energia az egész nevelőtestületre kisugárzik. Az évtizedek óta nálunk dolgozó kollégák jelenléte, valamint az újonnan érkezők szeretetteljes befogadása adja számunkra a valódi stabilitást.
-Jó látni, hogy egy sok tekintetben megbolondult világban, a Zimándy biztos pontot, kiegyensúlyozott világot jelent minden iskolapolgárának. Úgy illeszkedik a város szövetébe, hogy azzal másoknak is adni tud. Egyszerűen jó az iskolaközösség kisugárzása. Ezt hogyan éritek el?
-A hagyományok ápolása egy család, egy intézmény, vagy egy település életében ma fontosabb kapaszkodó, mint valaha. Az iskolában mindannyian arra törekszünk, hogy a gyerekek ne csak „zimándysnak”, hanem büszke törökbálintinak is érezzék magukat. Amikor az iskola hetvenéves jubileumán berendeztük a történeti kiállításunkat, fantasztikus volt látni, hogy 30-40 éve végzett diákok jöttek vissza, keresték magukat a régi osztályképeken, és keresték a kapcsolódást a jelennel. Ez egy iskolának a legnagyobb elismerés. Emellett a helyi civil szervezetekkel és a nemzetiségi német oktatás révén a sváb hagyományőrzőkkel is szoros kapcsolatot ápolunk. Nemecsek Levente kolégám munkája például óriási vérfrissítést hozott: a néptánccsoportba sikerült tömegesen bevonzania a fiúkat is, ami felerősítette a jelenlétünket a település vérkeringésében.
-Az a sok minden, amit a laudációban hallott az iskola, ami miatt te lettél az egyik idei Volf György-díjas, fajsúlyos szakmai utat takar. Emögött a sok energia, sok mosoly, stabilitás mögött mérhetetlen sok munka van.
- Én személy szerint az intézmények közötti aktív párbeszédben hiszek. Az alsó tagozatért felelős vezetőként kiemelten fontosnak tartom a település óvodáival való intenzív kapcsolattartást. Itt nemcsak a szakmai oldalt tartom fontosnak. Úgy vélem, hogy a szülők teljes körű tájékoztatásával és aktív bevonásával az óvoda-iskola átmenet szorongásmentes, biztonságos és bizalommal teli időszak lehet. Minden évben az egész alsó tagozatos nevelőtestület egy emberként dolgozik a beiskolázási folyamat során. Az iskolaérettségről szóló részletes előadásainkat legalább annyira fontosnak tartom mint azt, hogy az óvodás gyerekeknek lehetősége legyen személyesen találkozni azokkal a tanítókkal, akik majd a Zimándyban várják majd őket.
-Ma nehezített pályán létezik egy család, létezik egy ember. Épp a Zimándyban zajló rendezvényen említette Hamar János drogprevenciós szakember, hogy ma egy felmérés alapján egy gyerek olyan szorongási szinttel él, amilyennel a ’90-es években pszichiátrián kezelt betegek éltek. Egy összetetten terhelt világban létezünk. Ezzel mit kezd az iskola?
- Ez egy nagyon valóságos és összetett kihívás. Ma az iskolánknak a magas színvonalú oktatás mellett a nevelési és mentálhigiénés funkciók váltak a legfontosabb feladatává. Nemcsak a szorongás jeleinek időbeni felismerése a fontos, hanem meg kell tanulnunk kezelni is azokat. Mivel ezt egy pedagógus egyedül nem tudja megoldani, a Zimándyban egy rendkívül kiterjedt segítő hálót építettünk ki és működtetünk napi szinten. Legyen szó az iskolapszichológus jelenlétéről, fejlesztő pedagógusainkról, a Segítő Kéz Szolgálat munkatársairól, az iskolai szociális segítőről vagy a különböző mozgásfejlesztő szakemberekről, akik mind részesei ennek a védőhálónak. A prevenció két legfontosabb alappillére azonban az őszinte szülő-gyermek kommunikáció, valamint a pedagógus és a diák közötti bizalmi kapcsolat. Ez a hármas képes stabil közeget teremteni, de ennek a kiépítése hosszú és kitartó jelenlétet igényel a részünkről.
-Kinek könnyebb a feladata? Neked, aki az alsó tagozatért felelsz, vagy Megyeri Lívia kolléganődé, aki a Zimándy felsősökért felelős iskolaigazgató-helyettese?
-Véleményem szerint a két korosztályt és a velük kapcsolatos feladatokat nem igazán lehet összehasonlítani, ennek ellenére mi mégis folyamatosan az egyégre törekszünk. Közös elhatározásunk kezdettől fogva az volt – egyidőben lettünk helyettesek –, hogy az alsó és felső tagozatot ne külön szigetként kezeljük, hanem egy nagy családdá formáljuk. Elindítottunk egy komoly szakmai párbeszédet a tagozatok között: az alsós kollégák így pontosan látják, hová fut ki az a munka, amit ők elkezdtek – például az országos kompetenciamérések szintjén –, a felsősök pedig jobban értik, honnan érkeznek a gyerekek. Emellett a pedagógusok lelki egészségére is figyelünk: igyekszünk kizökkenteni őket a mindennapok hajtásából, hogy bár csak pillanatokra is, de lehetőségük nyíljon töltődni egy mosolynak, egy rövid beszélgetésnek, vagy egy apró meglepetésnek köszönhetően, mint amilyen példul a tanáriban rendezett adventi reggelink is volt.
-Nagyon könnyen megfogható egyfajta törökbálintiság. ezek között a szép völgyek között a törökbálintiak jobban tudnak vigyázni egymásra, nagyobb a civil csoportosulások száma, közösségi megtartó ereje, mint másutt. A Zimándy az egyik legszebb csoport a településen, még akkor is, ha intézményi feladatellátásából eredően egészen más a helyzete, mint a civil szervezeteknek.
-Intézményként részt venni egy ekkora település életében azt is jelenti, hogy a város és az iskola hagyományaira egyaránt támaszkodunk. Ebben tényleg óriási nagy szerepe van Levente munkájának, és annak idején Udvarhelyi Ildikónak is az volt, aki a Bokréta néptánc csoportot életre hívta. Levente abban nagyot újított, hogy bevonzotta ebbe csoportba a fiúkat. Ez egy óriási vérfrissítő erő volt. Általa nagyon aktívan bekerültünk a település vérkeringésébe a programokat illetően. A másik nagyon lényeges irány a hagyományápolás tekintetében a nemzetiségi német vonal. A sváb hagyományokhoz kapcsolódás, alapvetően az egész éves munkatervünket meghatározza és azt, hogy miként veszünk részt így a település életében.
-Mennyire tartod az iskola szerepének, hogy a világban elszabadult folyamatok elől „levédje” a gyerekeket, vagy inkább az az irány, hogy hogy tudnak együtt élni ezekkel? A mai kihívások alaposan átírják a szülői és a tanítói, tanári feladatokat is.
-Célunk, hogy a családok már az iskolakezdéskor kapjanak egy olyan iránytűt, egy olyan útmutatást, ami a digitális eszközök használatra vonatkozik. Abban hiszünk, hogy hat éves kor előtt az okos eszközöknek még egyáltalán nem kellene jelen lenniük a gyerekek mindennapjaiban. Rengeteg cikket olvashatunk a káros hatásokról a korosztály érintettségében, amiket tanítóként mind alá is tudunk támasztani. Legyen szó a koncentrált figyelemről, a verbális memória drasztikus visszaeséséről, a visszafojtott indulatokról, vagy éppen a társas kapcsolatokról. Ezek még csak a problémák első elemei. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy elzárkózunk az IKT eszközöktől, de a tudatos felhasználás pedagógusként is a kulcsa az oktatási-nevelési munkánknak. Ezt támasztja alá kollégáim folyamatos önképzése is a témával kapcsolatban. Ha ezt a szemléletet sikerül tudatosítanunk a szülőkben, akkor mire a gyermek felső tagozatos lesz, a digitális világból fakadó szorongások jelentős része megelőzhetővé válik.
-Szakmai és társadalmi értelemben sok mindent kiveséztünk, de térjünk vissza oda, hogy számodra mit jelent ez a közel két és fél évtized?
-Nekem ez a város a befogadás élményét adta. Bár Miskolcon születtem, Törökbálint otthonommá fogadott. Olyan helyi hagyományokat ápolok és próbálok rengeteg szeretettel és odafigyeléssel továbbadni, amelyek gyökereiben nem az enyémek voltak, de mára a részemmé váltak. Ez a díj számomra annak a visszaigazolása, hogy a közösség méltónak talált arra, hogy törökbálinti legyek.
-Sok törökbálintivá válást segítesz a munkáddal. Biztos, hogy sok jövevény csemetéje is jár a Zimándyba, és így egyszerre tanulhatnak bele a törökbálintiságba meg a szülőségbe.
-Úgy gondolom, hogy ez egy óriási érték. Talán elsőre sokan nem is gondolnánk, hogy értéket képvisel, de ha nem lenne, akkor derülne ki igazán, hogy mit kellene értékelni.
-Érdekes a befogadó ereje Törökbálintnak. Olyan, mintha benne lenne a levegőben. Egyszerűen az az érzete, hogy ide lehet jönni és ha valaki szeretne idetartozni, akkor ő itt befogadott lesz.
-Igen, ez a közösségformálás, amit ti végeztek, és mi is igyekszünk végezni, és ennek nagy szerepe van abban, hogy az embernek igénye támad arra, hogy ő ide szeretne tartozni. Nagyon fontosak a külső impulzusok. Amikor digitális szaktanácsadóként más települések iskoláit látogatom, az egyrészt külső vérfrissítést és új ötleteket ad a saját intézményem számára, másrészt egy hatalmas megerősítés is: rávilágít arra, hogy mennyi mindent csinálunk már nagyon régóta kiválóan itt, Törökbálinton.
-Annak idején, amikor friss diplomával a kezedben álltál, gondoltad volna, hogy ilyen sokakra hatással lesz a munkád?
-A diploma megszerzése után nem fogalmazódott meg bennem azonnal, hogy az oktatásban fogok elhelyezkedni, de utólag visszatekintve mindig is éreztem, hogy ez az a szerep, amiben igazán ki tudok teljesedni. Bármit is csinálok mellette – mint most az újabb főiskolai tanulmányom vagy a szaktanácsadói munka –, a hivatásom a Zimándy marad. A testvérem szokta mindig mondani, és ennél szebb zárszó nem is kell: nekem megadatott az a szerencse, hogy azt a munkát végezhetem, amit tiszta szívből szeretek.
