Ha ma belépünk a törökbálinti templomba, és megállunk Róth Miksa üvegablaka előtt, többet látunk egy műalkotásnál. Ugyanaz a világhírű művész készítette, aki az Országház, a Zeneakadémia, a Gresham-palota, az oslói Fagerborg templom üvegkompozícióit vagy a mexikóvárosi Palacio de Bellas Artes kristálykupoláját – mégsem a mesterművek érinthetetlenségének érzésével közelítünk hozzá.
Nem reprezentatív megbízásból született. Egy olyan ember személyes ajándéka volt, aki számára különleges lett ez a kis falu a főváros peremén, és akinek élettörténete összefonódott Törökbálint egyik meghatározó korszakáéval.
A Walla József és Róth Miksa nevével fémjelzett századforduló lenyomata másutt is felfedezhető: a Falumúzeum cementlap-burkolatában, épületek ólomüvegeiben, fák alatt megbúvó régi villák atmoszférájában. A fennmaradt tárgyi részletek igazi értéke abban rejlik, amiről mesélnek: arról, hogy itt találkozik a szecessziós iparművészet e két meghatározó alakjának – az újító cementlapgyárosnak és a zseniális mozaik- és üvegművésznek – a személyes, emberi története. Ez a helyi kapcsolódás máig élő kulturális emlékezetként maradt fenn. Családi emlékek, fényképek és a helyi közösségben továbbadott történetek őrzik azt a bensőséges kapcsolatot, amely őket egykor ide fűzte – nem véletlen, hogy nyughelyükül is Törökbálintot választották Budapest helyett.
Ekkoriban Törökbálint még nem előváros volt, hanem csendes, jó levegőjű vidéki menedék, amelyet a Walla család második otthonául választott. Nemcsak épületeket emeltek, közösséget is formáltak. Velük együtt érkezett meg az a pezsgő polgári világ, amely a Monarchia utolsó békeéveit jellemezte. Rezidenciájuk körül élénk szellemi élet bontakozott ki, amelynek kisugárzása mások számára is vonzerővé vált. Építészek, művészek, iparosok fordultak meg náluk, először vendégként, majd hamarosan saját nyaralókat kezdtek építeni.
Ez Tükörhegy mai történetének, azaz a település városiasodásának kezdete: Törökbálint a verandás villák, vendéglők, diófák alatti beszélgetések, fürdőző és promenádon sétáló hölgyek és urak világa is lett, ahol a budapesti polgárság a nyári hónapokra maga mögött hagyhatta a főváros zaját.
A Wallák nem maradtak kívülállók, hanem a település életének aktív alakítóivá váltak. Walla József mecénási tevékenységének köszönhető az első, máig működő óvoda felépítése, veje, Róth Miksa üvegablakot készített a templomnak, rendszeresek voltak a jótékonysági bálok, hangversenyek.
A korszak polgári gondolkodásának talán legszebb példái ezek: a gazdasági fejlődés, a kulturális igény és a közösség iránti felelősség természetesen kapcsolódott össze egymással. Az egyéni jólét nem elkülönülést jelentett a helyi közösségtől, hanem annak gyarapítását is.
A nagypolgári világ érkezése azonban csak az egyik fele ennek a századfordulós történetnek. A másik legalább ennyire fontos: hogyan ismerte fel és ragadta meg egy kis sváb közösség a válságból kivezető lehetőséget.
A XIX. század végén Törökbálintot ugyanaz a csapás érte, amely egész Közép-Európa bortermelő vidékeit megrázta. A filoxéra néhány év leforgása alatt elpusztította a szőlőket, és ezzel a település legfontosabb megélhetési forrását is.
Ahelyett, hogy a helyi közösség belenyugodott volna sorsába, új utakat keresett.
Takarékpénztárat alapítottak, hogy megteremtsék a szükséges beruházások pénzügyi alapját, üzleteket, vendéglőket, kávéházat és fürdőt nyitottak, hirdetéseket adtak fel. Közös gondolkodással és erőfeszítéssel tudatosan kezdtek egy új jövőképet építeni és egy polgárosodó település alapjait lerakni.
Az összefogás mellett ehhez sok egyéni bátorságra és kezdeményezőkészségre is szükség volt, ezek összeadódva váltak a változás motorjává. Jó példa erre Scheirich János története. Eredetileg ácsmester volt, de jó érzékkel felismerte a formálódó üdülőfalu igényeit, és 1894-ben megnyitotta Törökbálint egyik legnívósabb vendéglőjét. Az épületet saját jégveremmel és gázvilágítással szerelte fel, ami a korszakban kivételes technikai színvonalat képviselt, jóval megelőzve a helyi villanyvilágítás megjelenését. Nem véletlen, hogy ma éppen ebben az épületben működik a Falumúzeum.
Mindez együtt teszi igazán különlegessé Törökbálint századelős aranykorát. Jelentőségét nemcsak a korszak kiemelkedő személyiségei és az általuk hátrahagyott kézzelfogható emlékek adják, hanem a mögöttük kirajzolódó mélyebb történet is: ahogy különböző világok találkoztak, egymást gazdagítva.
A település gerincét adó szorgalmas, összetartó, jelentős részben sváb közösség generációkon át építette fel a falut, válságidőben pedig nem bezárkózott, hanem kereste az új esélyeket és képes volt új irányt szabni saját sorsának. Kaput nyitott a budapesti polgárságnak, kölcsönhatásukból pedig egy egészen új Törökbálint született.
Ez a történet ma is városunk egyik legszebb öröksége. A máig inspiráló korszakot augusztus 29-én a Törökbálinti Értéktár országos Hungarikum pályázaton nyertes programterve alapján egy különleges rendezvénnyel elevenítjük fel. Szeretettel várjuk Önöket!
Öveges Borbála – Pertl István
A Scheirich vendéglő, ma Falumúzeum
