Sorsrontó című regényében Urbán Erika egy olyan lány életébe ad bepillantást, akit a rászabott sorsa már gyerekként kegyetlen próbatételek elé állított. A szerző legújabb művét szeptemberben mutatják be Törökbálinton. A bemutatón Bánsági Ildikó színművész olvas fel a könyvből.
-Urbán Erika neve ismerősnek tűnhet a törökbálintiaknak. Korábban a nehéz élethelyzetbe jutott embereken segített és a helyi közéletnek is aktív részese volt, mint újságíró és önkormányzati képviselő. Hogy emlékszik vissza ezekre az időkre?
-A kilencvenes évek elején költöztünk Törökbálintra. Gimnazistaként eltökélt szándékom volt, hogy ügyvéd leszek, de egy vitába fulladó érettségi vizsga után nem mentem el a Pécsi Jogtudományi Egyetemre felvételizni, annak ellenére, hogy már két évig előkészítőre jártam. Érdekelt az újságírás is, ezért Pécsett elvégeztem egy újságírói tanfolyamot és negyedikes gimnazistaként már kisebb hírekkel „külsőztem” a Dunántúli Naplónál. Az írásra mindig is egyfajta örömforrásként tekintettem: szerettem megmutatni az érzéseimet, és kiírni magamból azt, ami megérintett, de idővel a pedagógia, pszichológia és szociológia felé fordultam. Törökbálinton, elsősorban interjúkat készítettem régóta itt élő vagy valamiért érdekes emberekkel. Az írásaimnak köszönhetően ismerték meg a nevemet. Ennek köszönhetően a '90-es évek második ciklusában, idősebb dr. Elek Sándor polgármestersége alatt független képviselőként választottak be a képviselő-testületbe. Jó szívvel emlékszem azokra az évekre, mert pártállástól függetlenül akkor még a falu érdekei mindenek felett álltak. Természetesen voltak viták, csatározások, de a cél mindig az volt, hogy jobb legyen itt élni. Törökbálint gyönyörű hely és számomra semmivel ki nem váltható, pótolhatatlan múltat jelent az életemben, ahol rengeteg támogatásban és szeretetben volt részem. A főállásom ekkor egy budapesti Nevelési Tanácsadóban volt, mellékállásban Biatorbágyon, szombatonként pedig a Kapcsolat Ügyelet „gyermekláthatásban” segítő mediátor voltam. A képviselőség, a bizottsági tagságok pluszként voltak jelen az életemben. Minden munkámban és képviselőként is folyamatosan tanultam másokról és persze magamról is. 2000-ben megalapítottam Sorsunk és Jövőnk Kiemelten Közhasznú Alapítványt, amely a lakhatásukat elvesztett családoknak nyújtott átmeneti otthont, és rövid időn belül bántalmazott nőknek is oltalmat nyújtott. A legelső 40 fős otthont Törökbálinton, a volt laktanyában nyitottuk meg. Adományokból és a családi házunkra felvett jelzálogból tudtuk teljesen készre kialakítani ezt a gyermekvédelmi intézményt, mert az engedélyeket szigorú feltételek mellett, csak a teljes felszereltség állapotában kaphattuk meg. A nyitást követően, egy hét múlva már nem volt szabad férőhelyünk, ezért az ezt követő években még három negyven fős otthonunk lett. 2006-ban egy minisztériumi pályázaton elnyertük a legelső, úgynevezett shelter ház működtetését, ami egy olyan titkos ház, ahová életveszélyben lévő embereket menekítettünk családon belüli erőszak miatt. Érdekességként említeném, hogy többnyire nők és gyermekeik, de egy alkalommal, apa a fiával is a védelmünket kérte. Emberpróbáló huszonnégy órás feladat volt, de azt nagyon fontos kiemelnem, hogy ízig-vérig elkötelezett szakemberekkel dolgozhattam együtt az első, törökbálinti otthonunk megnyitásától kezdődően. Az életpályámra visszatekintve azt mondhatom, hogy az állandó tanulás kiemelkedően, a mai napig fontos az életemben. Több diploma és végzettség mellett azonban az a meggyőződésem és tapasztalatom, hogy az embert csak részben alakítja a tanultsága. A tapasztalatok és a családi minta ugyanilyen erővel, együttesen formál. A családon belüli erőszakot elkövetők nagyon nagy százaléka tanult ember és körülbelül hetven százalékuk hord hasonló gyerekkori „sebeket”, de azt hiszem, hogy most nem ez a kérdéskör, amelyről beszélnem kell.
– Mikor és miért döntött úgy, hogy regényíróként is kipróbálja magát?
– Mindig is óriási hajtóerő volt bennem, hogy megértsem az embereket, a miérteket, a viselkedésük vagy tetteik okát. Meggyőződésem, hogy minden emberben egyszerre ott lakozik a jó és a rossz, de ettől leszünk igazán érdekesek és nagyon különbözőek. Nincs olyan, hogy valaki „tisztán” jó vagy abszolút rossz. Az én megfigyeléseim szerint, alapvetően az apró mozzanatok mutatnak rá a valós emberi oldalunkra. Először novellákat kezdtem írni, amely remek előszobája a regénynek. Meglátásom szerint egy rövid történetet ugyanúgy fel kell építeni, mint egy regényt. Fontosak a fordulatok, fordulópontok. Számomra Maupassant írásai az iránymutatóak ebben a vonatkozásban. A regény írásának terve, a bakancslistám egyik állomásaként volt kitűzve. Szerencsés vagyok mert úgy élhettem és dolgozhattam – minden túlzás nélkül –, hogy több ezer embert, sorsot ismerhettem meg, ráadásul nagyon széles intellektuális és szélsőségesnek nevezhető sávban. Egy szakdolgozati kutatásomnál jártam a legszegényebb „viskók” egyikében, ahol több volt a légy, mint a levegő, tartottam előadást a parlamentben, láttam nagyon sok bajba került, de láttam nagyon sok boldog, sikeres embert. Néha magam is meglepődöm azon, hogy milyen sok történet van a fejemben. Minden sors, minden ember hozzáadott az életemhez valamit, ezért döntöttem el, hogy hobbiként könyvet írok. Nem is vagyok író csak történetmesélő, aki lejegyzi, amit tapasztalt. Az első könyvem 2022-ben, Farkas báránybőrben címmel született meg. A munkám során tapasztalt megrázó, teljesen mértékben valóságon alapuló történetet dolgoztam fel. Jelenleg ez a könyv még egy évig a kiadó tulajdona, de egyszer utána, lehet, hogy átírom. Nehézséget jelentett úgy feldolgoznom a rendkívül érzékeny témát, hogy a szereplők ne legyenek felismerhetőek, és a valóságtól se térjek el. Ez komoly kötöttséget jelentett és az írói fantáziámat határozottan korlátozta.
– Hogyan jellemezné legújabb regényét, a Sorsrontót?
– A Sorsrontó a DunapArt Kiadó és Magazin pályázatán lett sikeres, ahol a novelláim is meg szoktak jelenni és nagyon büszke vagyok arra, hogy ehhez az íróközösséghez tartozhatok. Az első könyvemnél a megtörtént események láncolata adta a vázat, ennél a regénynél a karakterek megformálásából építkeztem, vagyis a karakterek határozták meg a történet fordulatait. Különböző sorsokból, valós emberek tulajdonságaiból gyúrtam össze a szereplőket, és erre építettem fel a cselekményt. Bár konkrét helyszínként nem nevesítem Törökbálintot, a szereplőkben és a megküzdéseikben bárki felismerheti önmagát, a szomszédját vagy valamelyik ismerősét. Nem a helyszín a legfontosabb, hanem az ember ahogyan megküzd a saját sorsával az érdemeivel és a hibáival. Pontosan azokkal a dolgokkal, amilyen esendők vagyunk. Ez a regény, a témáját illetően talán azért aktuális, mert a gyermekvédelem az utóbbi években - szerencsére nem csak a szakemberek számára - kiemelten fontossá vált. A gyerekek, különösen ha szülő nélkül maradnak, sokkal kiszolgáltatottabbak lesznek. Bármi – szó szerint bármi – megtörténhet velük. Amíg a társadalom csak azt látja, hogy ezek a lelkileg sérült, elhanyagolt gyerekek kábítószereznek, lopnak, hazudnak, agresszívek és még sorolhatnám, addig a kirekesztettségük még inkább mélyülni fog, mert tényleg azt produkálják, amit róluk feltételeznek. A regényem főhőse ebből a szempontból szerencsés, mert a saját lelki sérülésével, traumáival ugyan meg kell küzdenie, de van hozzá ereje, kitartása és persze szerencséje. Talán ez az egyik fontos tanulsága a könyvemnek. Visszatérve a pályázati sikerre, amely hihetetlen örömet jelentett, de számomra az igazi sikert nem a díjak, hanem az olvasói visszajelzések jelentik. Tanulságul szolgál az is nekem, ha kritikával illetnek, mert az azt jelenti, hogy eljutott az olvasóhoz és elgondolkodott a mondanivalómon.
– A szeptemberi könyvbemutató különlegessége, hogy Bánsági Ildikó a Nemzet Művésze, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő is közreműködik az esten. Honnan ered a kapcsolatuk?
– A barátságunk egészen hétköznapi módon, a közös zumbaórákon kezdődött Pomázon. Ma pedig a másik hobbink a kutyáink is összekötnek. Ildikó csodálatra méltó művész, de számomra nem a színészi nagyságán van a hangsúly, hanem az emberi mivoltán. Ő az, aki a hatalmas életműve és elismerései ellenére sem helyezi magát semmilyen képzeletbeli magas polcra; közvetlen, melegszívű ember tudott maradni. Az első könyvem bemutatóján közel sem ismertük egymást ennyire, de amikor felkértem, ő gondolkodás nélkül rábólintott. Neki is mondtam, hogy igazán akkor mertem kicsit elhinni, hogy jó az, amit írok, amikor ő elkezdett felolvasni a könyvemből. Feltettem magamban azt a kérdést, hogy ezt tényleg én írtam? Ezek az én gondolataim? A regényeimnek, novelláimnak is ez a lényege. Történjék bármi veled, legyél nagyon sikeres éld át azt a sok kudarcot, amely mindenki életében utat tör, ha akarja, ha nem, de akkor se felejts el ember maradni. Nekem ez a tisztelet alapja és Bánsági Ildikó személyisége erre a tökéletes példa. Ember tudott maradni.
– Mikor és hol találkozhatnak Önnel az olvasók?
– A könyvbemutató szeptember 18-án lesz Törökbálinton. A szervezés még folyamatban van, de én nagyon hálás vagyok azért a segítségért, támogatásért, amelyet már idáig megtapasztaltam. Bánsági Ildikó közreműködése mellett törökbálinti fellépők is színesítik majd a programot. Az, hogy milyen boldog vagyok, nem is kérdéses és bízom abban, hogy több régi barátommal és ismerőseimmel is találkozhatok.
