A diákok pedig megismerhetik és át is élhetik, hogyan gondolkozik egy fiatalember, akit kettős gyilkosság miatt juttattak a rács mögé, és aki hosszú évek börtönbüntetése után szabadult. Van-e feloldozás? Lehet-e, szabad-e egy gyilkos fejével gondolkozni és lelkével érezni?
Bár az előadás végső fázisában valóban van egy „csavar”, hiszen kizárólag a hetvenperces beszélgetés végén derül ki, hogy színész beszélgetett a fiatalokkal, s nem pedig egy börtönviselt elítélt. A diákok azonban inkább megkönnyebbülnek és katarzist élnek át, hogy mégsem a kegyetlen valósággal kellett azonosulniuk. Vagy mégis?
Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés című regénye szolgál alapul annak a nevelő és érzékenyítő, interaktív színházi programnak, amellyel több, mint tíz éve járják a középiskolákat Kolnai Kovács Gergely és Czukor Balázs művészek. A programot október elején a Bálint Márton suli 11.-es gimnazistái is láthatták.
Felelősség, lelkiismeret, szabadság és a döntéseink következménye. Vajon miért követ el egy átlagosnak tekinthető ember kettős gyilkosságot? Létezik-e valaha is feloldozás az egyik legfőbb bűn alól, ha nem, miért nem, s ha igen, akkor miért? Miért kell bűnhődni a bűn után, és mi okoz bennünk morális dilemmákat? Rendkívül erős benyomást tesz a befogadóban az a formabontó osztálytermi óra, amely során Kolnai Kovács Gergely egy kettős gyilkos életútját és történetét meséli el a diákoknak.
A Bűn és bűnhődés egy középiskolásoknak szóló, osztálytermi színházi nevelési előadás, amely Dosztojevszkij klasszikus regényét használja kiindulópontként, de nem egyszerű irodalmi feldolgozásként közelít hozzá. A középpontjában a bűn, a felelősség és a bűnhődés kérdése áll.
A gimnazisták bevonásával bemutatott rendhagyó feldolgozás alaphelyzete merészen szembemegy a megszokott iskolai színházi és tanórai keretekkel. A diákok elé egy börtönből frissen szabadult, kettős gyilkosságot elkövető ember lép be. A tizenegyedikes tanulók kezdetben nem is sejtik, hogy egy tudatosan felépített, megrázó színészi alakítást látnak, hiszen az alkotók szándékosan formabontó módon közelítettek a klasszikushoz. A produkció nem a megszokott cselekmény tanári szájbarágása, hanem a Raszkolnyikov-figura belső, pszichológiai stációit, a paranoiát és a bűnelkövetés mögötti komplex lélektani folyamatokat világítja meg.
Czukor Balázs rendező kifejtette a koncepció mögött meghúzódó szándékot: „Egy olyan embert próbáltunk felmutatni, aki azon az úton jár, hogy megpróbálja feldolgozni, felelősséget vállalni a tettéért. Az alapvető szándék az volt, hogy felmutassunk egy olyan embert, aki az egyik legnagyobb vétket követte el az életben, mégis megpróbál talpra állni. Azért tartottuk ezt fontosnak, mert a középiskolában már sok diákot érint sokféle nehézség, akár családi, tanulási, pályaválasztási, vagy beilleszkedési nehézségek. Szerettünk volna másfél órára egy olyan embert megmutatni, aki nagy valószínűséggel nagyobb nehézségben van, mint ők, de ennek ellenére megpróbál a körülményekhez képest egy teljesebb életet élni.”
A darab a modern fiatalok számára húsba vágóan aktuális dilemmákat boncolgat, mint a pályaválasztási nyomás, a szülői elvárások súlya vagy a szorongató magány érzése. Czukor Balázs rámutatott Raszkolnyikov drámájára:
„Nálunk a kiindulópont az volt, hogy Raszkolnyikov édesapjának a halála után, kilencévesen rájött, hogy az édesanyjának mennyire fáj a férje elvesztése, ezért elhatározza, hogy boldoggá teszi az anyukáját. Erre feltette az életét. Annyira kóros megfelelési kényszerbe került anyjával, hogy miután egyetemi éveit vidékiként Budapesten töltötte, nem merte az anyjának elmondani, hogy mindenből megbukott, hogy nincs pénze, és beadta édesapja utolsó emlékét, egy karórát egy zálogos nőnek. A nagy nyomásban nem talált más megoldást, minthogy kifossza a zálogos nőt.”
Az előadás feszültsége és az elmosódó határok mély benyomást tettek a pedagógusokra is. Ahogy az egyik magyartanár megfogalmazta, a mai fiatalok információs közegével párhuzamban: „Nem is tudom, hol vannak a valóság és a fikció határai a mai gyerekek számára... Mert annyira összemosódik már. Amit azt gondoljuk, hogy ez kitalált dolog, és közben kiderül róla, hogy ez megtörtént... És pont ezért megrázóbb és hatásosabb a dolog, hogy megcsavartuk, és egymásba szorítottuk a valóságot és a fikciót.”
A tizenegyedikes diákok, Zoltai Lili és Molnár Dóra mély megrendültségről és a helyzet nyomasztó súlyáról számoltak be. Lili így idézte fel a drámai pillanatokat és a kezdeti sokkot: „Nagyon nagy volt a csönd először, amikor bejöttek... Nagyon vegyes szavakat használtunk, és főleg ez a nyomasztó és ijesztő, és hát felfoghatatlan élmény volt számunkra.” Hozzátette, hogy a történet részletei miként gondolkodtatták el az utca emberéről is: „Engem azóta többször átgondoltatott, hogy amikor látok ilyesmi embert az utcán, hogy akkor ennek mi lehet a hátterében, és úgymond jobban bele tudok gondolni abba, hogy ő mit élhetett át.”
Dóra a személyes kapcsolódási pontokat és a feldolgozás folyamatát emelte ki: „Szerintem mindenkinek volt legalább egy olyan dolog vagy egy olyan mondat, amihez tudott kapcsolódni, mert tényleg annyira sokrétű volt... Hazamegy az ember, és fekszik az ágyban, és ezen gondolkozik, hogy úristen, ez milyen durva volt, ami ma történt... Én például elmeséltem a nagymamámnak is telefonon. Ő átélte a háborút és nem volt nyugalmas az élete, ezért nem értett vele egyet, hogy ilyen produkcióban vettem részt.”
Cziprok Andrea és Pluhár Erika magyartanárok hangsúlyozták, hogy a Törökbálinton már évek óta visszatérő foglalkozás lehetőséget teremt az empátia határainak feszegetésére: „Nagyon szélsőséges probléma az, ha valaki gyilkossá válik. Ugyanakkor rámutat: hol a határ, amíg megértem a másik embert? Megérthetem-e azt is, hogy olyan dolgot követett el, ami az én erkölcsi szintem alatt van?”
A drámafoglalkozás végén, amikor végül fény derül a színházi koncepcióra, a felgyülemlett feszültség feloldódik. Pluhár Erika tanárnő szerint ez elhozza a katarzist: „A gyerekek számára mikor kiderül, hogy miről van szó, akkor ez egy ilyen óriási megkönnyebbülés... Látványosan derül ki az, hogy leesik a kő, és tudják érteni, hogy itt mi volt.”
A Bálint Márton Gimnáziumban bemutatott produkció fényesen bizonyítja, hogy a klasszikus irodalom nem egy porlepte, száraz tananyag, hanem élő, pulzáló valóság, amely a mai fiatalok nyelvén megszólaltatva képes valódi, mélyreható emberi és társadalmi érzékenyítést elérni.
