I.
Nézem őket: ismerős arcok szülői értekezletről, építkezésről, civil összejövetelek hátsó sorából. Amikor együtt felállnak a színpadra, mindig lenyűgöznek annak a csodálatos képtelenségével, ahogy csupa illékony dologból – levegőből, figyelemből – valami megrendítően valóságos születik.
Egy próbájukon értettem meg, milyen csalóka az a magabiztos könnyedség, amit az előadásokon látunk. Hányfelé kell figyelni egyszerre, mennyi önálló hangnak kell megtalálnia a helyét egyetlen hangzásban! A karmester megállítja őket, kér valamit, és újrakezdik. Aztán megint. Órákon át csiszolnak másodperceket: dallamot, ritmust, hangerőt, mássalhangzók erejét. Különös látni, hogy felnőtt, a maguk dolgában jártas emberek ilyen természetességgel fogadják, hogy itt hétről hétre tanulniuk kell. Hogy nem elég saját magukat adni – amit csinálnak, akkor lesz jó, ha a hangjuk a többieké között pontosan annyi helyet foglal el, amennyit az egész megkíván. És az egészben nincs semmi görcsösség, inkább kíváncsi figyelem és derű. A sokadik újrakezdés után is összenevetnek.
Valahogy nagyon illik hozzájuk Gounod Szent Cecília-miséje. Benne a nagyság egészen emberközeli. A hegedűk néha mintha egy szomszédos bálteremből szöknének át a templomba, a kórus ünnepélyes megszólalásait játékos, egymás körül tekergő zenekari szólamok könnyítik ki. A zene a szinte operai tetőpontok után is meglepő fesztelenséggel tér vissza az egyszerűséghez, olykor valósággal körülölel. Monumentalitása sosem nyomaszt, inkább felszabadít: földi örömmel tekint az ég felé.
Egy város életében sok mindennek megvan a mértéke, pontos ára, kiszámítható haszna. Egy civil kórus értékét nehéz ilyen rubrikákba szorítani. Egyszerre nyit utat a zenei örökség nagy műveihez és ad sokaknak lehetőséget arra, hogy maguk is a kultúra tevékeny alakítói legyenek. Emberek között teremt kapcsolatot, akik máskülönben talán csak elmennek egymás mellett az utcán. És olyan figyelmet, türelmet, egymáshoz igazodást, a közös vállalás melletti kitartást tesz mindennapos gyakorlattá, amelyből a próbatermen kívül is jó volna többet látni.
A koncerten átadott Törökbálintért Emlékérem ezt a sokéves, jórészt a színfalak mögött zajló munkát is elismeri.
Nézem őket, és arra gondolok, milyen különös gazdagsága ez egy városnak.
Öveges Borbála, Törökbálinti Értéktár
II.
Kedves Közönség!
A Törökbálinti Kamarakórus nevében nagyon szépen köszönöm ezt az elismerést. Természetesen köszönet jár barátainknak és családtagjainknak is. Egyben szeretném felajánlani ezt a plakettet Katinak, Bandinak, Ferikének és Zoltánnak, akik ma már nem lehetnek közöttünk.
Engedjék meg, hogy külön is kifejezzem hálámat két közeli ismerősünknek, két törökbálinti díszpolgárnak, Kertesi Ingrid művésznőnek és Deák András karmester úrnak. Ha az ő szeretetteljes támogatásuk nincsen kórusunk irányában immár több mint 25 éve, akkor a Kamarakórus ma nem tudna olyan színvonalon előadásokat tartani, amivel ezt az elismerést kiérdemelte. De az is meggyőződésem, hogy nélkülük a törökbálinti kultúra, művészélet is sokkal szegényebb lenne.
Tudják, miről szól a kórusban való éneklés? Az alkotni vágyásról, mert ugye „alkotni születtünk erre a földre”. Alkotni pedig csak úgy lehet, ha figyelünk egymásra – ha egymásra figyelünk. Ez kórusnyelvre lefordítva annyit tesz, hogy a dallam, a ritmus, az ének olyan legyen, hogy ugyan egyenként készítjük, alkotjuk, de egyszerre kell, hogy megszólaljon, hogy örömet, élményt adjon. Egyszerre kell, hogy lélegezzünk, egyszerre kell, hogy dobogjon a szívünk. Ahogy ezen a koncerten is.
Weiler Róbert, a Törökbálinti Kamarakórus elnöke
Próbák minden kedden 18 órakor a Munkácsy Mihály Művelődési Házban
Jelentkezés: kamarakorus@torokbalint.hu
