Ha egyetlen pillanatot kellene kiválasztanod a vívóéletedből, amelyhez ma is vissza tudsz menni gondolatban, melyik lenne az?
Katalin: Talán az a pillanat lenne, amikor először betettem a lábam a Vasas vívótermébe 10 évesen. Akkor még nem tudtam, hogy olyan emberek közé kerülök, akik az egész életemet meghatározzák. Részben azért, mert a terem tele volt világ- és olimpiai bajnokokkal, amit akkor még nem tudtam; és részben azért, mert olyan mestereknél kezdtem, akikkel mind a mai napig, tehát 50 éve megvan a kapcsolat. Rendszeresen találkozok velük, legutóbb 2 hete a 82 éves mesteremnél jöttünk össze nagy társasággal. Az egyik legnagyobb dolog, amit egy sport adhat, hogy olyan közösségbe kerülünk, akik az életünkön végigkísérnek.
Egy olimpiai álom meghiúsult, de a vívás iránti elköteleződés megmaradt. Hogyan született meg benned az elhatározás, hogy sportolói pályafutásod után továbbadd a következő generációknak mindazt, amit a vívástól kaptál?
Katalin: Az egyesületet 16 évvel ezelőtt alapítottam Gulácsi Ferenccel és fiammal Balla Nándorral. Messze visszanyúló előzménye, hogy 1984-ben bojkottálta Magyarország az olimpiát. Tagja voltam annak a női tőrcsapatnak, amelyik indult volna az olimpián. Mind a csapattal, mind egyénileg sikeres évet zártunk, voltak világkupa döntőim és abban az évben is megnyertem az egyéni magyar bajnoki címet. Sajnos az álmom – hogy ott lehessek az olimpián – politikai döntés miatt szertefoszlott. Néhány évvel később kárpótolták azokat a sportolókat, akik az „ellenolimpián” érmesek voltak. A női tőrcsapat megnyerte akkor a versenyt, de nem vagyok olimpiai bajnok. Megfogadtam, ha lesz lehetőségem, visszaadom a vívásnak mindazt, amit neki köszönhetek. Így jutottunk el 2010-ig, amikor is megalapítottam az egyesületet. Létszámunk a kezdeti 26 főről mára 130-140 főre növekedett. Az elmúlt 16 évben sok gyerekkel megszerettettük a vívást, mellette sok szép eredmény született. Úgy érzem vissza tudtam adni a vívásnak valamit abból, amit kaptam tőle.
Bujdosó Imre olimpiai bajnok, Nemcsik Zsolt olimpiai ezüstérmes, illetve mindketten világbajnok kardvívók dolgoznak velünk. Zsolt jelenleg a felnőtt férfi kardválogatott vezető edzője. Másik edzőnk, Balla Nándor a kadet férfi kardválogatott vezető edzője. Ez az egyesületre nézve dicsőség, ugyanakkor nehézséget is jelent, hiszen sokszor nem tudnak részt venni az egyesület edzésein. Mellettük dolgozik egy fiatal edző, Papp Gergely, aki egyesületünkben vívott. 2020-tól elindítottuk a párbajtőr vívás oktatását is, Hoffmann Tamás és Lőkös Sándor vezetésével.
A vívás különleges sport: egyszerre elegáns és kíméletlenül gyors. Szerintetek mit árul el egy emberről az, ahogyan vív?
Katalin: Mindent! A tulajdonságait, gondolok a küzdőszellemre, a gyors döntéshozatalra, a vagányságra, és hogy túl tudj járni az ellenfeleid eszén.
Dániel: A vívás egy küzdősport, asszó közben gondolkodásra késztet. Ahogy Kati is mondta, túl kell járnod a másik eszén.
Van olyan tulajdonság, amelyet egy jó vívó szinte biztosan magával visz az élet más területeire is?
Katalin: Természetesen, több is. Mások tisztelete, más eredményének elismerése, akaraterő, koncentráló képesség, a „nem adom fel!”, vagyis megpróbálsz mindent megtenni azért, hogy megvalósítsd azt, amit kitűztél célul.
Dániel: Nagyon fontos a fókuszáltság, hogy nyomás alatt is teljesíteni tudjunk, továbbá a fegyelmezettség és szabálykövetés.
A mai gyerekek egy olyan világban nőnek fel, ahol szinte minden azonnali: az információ, az élmény, a visszajelzés. Mit tud adni nekik egy olyan sportág, ahol egy mozdulat mögött hosszú évek munkája van?
Katalin: A felkészülés nagyon hosszú, éveken keresztül gyakorolsz egy-egy akciót, mire beépül a vívásodba. Amikor a versenyen felállsz a pástra, különösen kardvívásban, ahol egy öt találatos asszó tiszta vívó időben 30-40 másodpercig tart, előre el kell dönteni mit akarsz csinálni, mert különben nem tudod kivitelezni. Aztán tényleg pár másodperc alatt eldőlhet minden.
Dániel: Ki szeretném emelni azt is, mennyire fontos a kudarctűrés képessége, egy-egy rosszul sikerült asszó vagy verseny reális értékelése. Minden verseny végén csak egy győztes lehet, de az odavezető úton is lehetnek részsikerek, amiket pozitívan kell megélni. Az esetleges kudarcot fel kell tudni dolgozni és újra bele kell állni a munkába. Ehhez kell a mesterek és a szülők segítsége. Szerencsések vagyunk, mert mind a két oldalról jön a segítség.
Mit látsz először egy kezdő tanítványban: a tehetséget, a mozgást, a személyiséget?
Katalin: Ismét visszautalnék arra, amikor elkezdtem a Vasasban vívni. Az első évben csak a lábmunkát gyakoroltuk, amit ma nem lehet megtenni, mert nagyon felgyorsult a világ. A következő évben az edzők kiválasztották, kivel szeretnének foglalkozni. Engem Szlovenszky Lajos választott, így kezdődött több mint húsz éves edző-tanítvány kapcsolatunk, és ami a vívás befejezése után a mai napig is tart. Néhány évvel ezelőtt megkérdeztem a mesteremtől, „Mondd meg, miért engem választottál?”, és azt mondta, hogy „Csillogott a szemed és konok voltál.”.
Sok évtizede látjátok a magyar vívást. Mi az, amiben változott a sportág?
Katalin: Gyakorlatilag ma már az egész világon vívnak. Ez köszönhető azoknak az európai mestereknek, akik szétszéledtek a világban és megtanították a világot vívni. Most azt figyeljük, hogy a klasszikus technika – amit megtanítottak – hogyan változik egy más nemzetiségű, mentalitású embernél.
Dániel: A klasszikus európai vívás kicsit átalakul, most mi tanuljuk vissza tőlük, amit ők kezdtek el csinálni. Viszont az, hogy ilyen sok vívónemzet lett, sokat segített a vívás népszerűségén. Meg lehet mondani és lehet látni, hogy kinek ki volt az edzője, a stílusáról.
Mit jelenthet egy törökbálinti kisgyerek számára, hogy a vívás első lépéseit ebben az egyesületben teszi meg? Tudnak-e a gyerekek kapcsolódni Gerevich Aladár örökségéhez?
Katalin: Minden szeptemberben indítunk kezdő csoportot. Az első edzésen bemutatjuk a vívást, a fegyvernemeket, és megkérdezzük, hogy tudnak-e mondani mai vívót, aki nem mellesleg háromszoros olimpiai bajnok. Többen mondják: Szilágyi Áron. Tehát így indulunk.
Dániel: Fontosnak tartjuk, hogy meséljünk névadónkról, Gerevich Aladárról, aki a világ legeredményesebb vívó olimpikonja, 1932-1960. között 7 olimpiai aranyérmet nyert. Mi még ismerhettük! Fontos az is, hogy a teremben találkozhatnak élő olimpiai bajnokkal és ezüstérmessel is.
Egy kisvárosi sportegyesületnél gyakran nemcsak sportolókat kell nevelni, hanem közösséget is építeni. Mitől lesz egy gyereknek az az érzése: „ez az én klubom”?
Katalin: Nagyban rajtunk múlik, megpróbáljuk azt az érzést átadni, amit mi kaptunk annak idején. Próbálunk olyan légkört teremteni, hogy ne rohanjanak tovább edzés után, főleg a nagyobbakra jellemző, hogy beszélgetnek az edzés végén.
Dániel: Versenyeknél, utazásnál is együtt vannak, megvárják egymás versenyét. Nálunk most ezzel nagyon nincs baj, jól működő közösségben vagyunk.
Volt olyan pillanat az elmúlt 16 évben, amikor azt gondoltátok: „Na, ezért volt érdemes belevágni!”?
Katalin: Sok olyan pillanat volt. 2014-től a versenyzőink 20 arany, 26 ezüst és 38 bronzérmet nyertek, mindegyik éremszerzés ilyen pillanat volt. Az is fantasztikus, amikor karácsony előtt évzáró összejövetelt rendezünk, amire meghívjuk azokat is, akik már rég nem vívnak köztünk. Sokan eljönnek. Jó érzés.
Dániel: Viszont még nem annyira idős az egyesület, hogy a tanítványaink gyerekei is eljöjjenek, az egy következő kapcsolódás lesz.
Mátó Eszter
