Noha rejtőzködik, naponta többszáz ember látja. Sokan nevén szólítják, kedves ismerősükként üdvözlik. Váltanak vele pár puha szót jöttükben-mentükben, olykor ott is felejtik magukat a plexifal mögött, s csak mesélik, mesélik neki az életüket.
Herceg Bertalan Törökbálint egyik buszsofőrje, azok közül való, akik mosolyognak. Akikkel találkozva – bárhogyan indult is a nap – békésebbé szelídül a reggel, a délután. Apró láncszemekként számtalan hálóhoz kapcsolódunk, érintkezünk egymással otthon, a családban, munkában, hivatalban, iskolában, óvodában, az utcán szaladva, boltban keringve, zsúfolt buszokon, villamoson, metrón közlekedve.
Hatások érnek bennünket, s e hatásokat magunkkal visszük, hangulattá, derűvé vagy indulattá transzformálódva alakítják későbbi gondolatainkat, cselekedeteinket. Munkahelyi feszültségből így válhat a nap végén otthon türelmetlenül csattanó hangos szó, a reggeli ideges kapkodásból nyugtalan, zaklatott első óra az iskolában.
De nem csak a negatív ingereket adjuk tovább önkéntelenül. A kertészetben hosszan és szenvedélyesen magyarázó eladó rokokó monológját hajtó önzetlen segítő szándék lenyűgöz, egész napra felvillanyoz. A metrón szintén könyvet szorongató fiatalemberrel a cinkos összekacsintás – a több tucat scrollozó között mindketten olvasunk – szárnyakat és lendületet ad.
Ezért fontos írnom Bertalanról, a buszsofőrről, aki a legelső pillanattól fogva mosollyal, biccentve üdvözöl. Akit, ha látok, a robot üzemmódban indított napba cseppnyi emberség vegyül. Bertalan Magyarország legkeletibb szegletéből érkezik.
Az átúszhatatlan Óperenciás-tengeren túlról, onnan, ahonnan a kurtafarkú malacok is előgyelegtek már, onnan, ahol az ember nehezen boldogul, ahonnan kitörni szinte lehetetlen, sokaknak több generáción át sem sikerül.
Egy kicsiny Szabolcs megyei faluból, Nagydobosból származik. A mintegy kétezer főt számláló kistelepülésen két testvérével együtt nevelkedik az utca utolsó házikójában, a kert végében a határ, szellős erdősáv és végtelen szántó.
Édesapját még gyerekkorában elveszíti. Iskolába Mátészalkán jár, a nyolc osztály becsületes elvégzése után a 138-as Számú Ipari Szakmunkásképző Intézetben autószerelő képesítést szerez, majd egy évre rá elvégzi a karosszérialakatos képzést is.
A mindennapos anyagi gondokkal küzdő családját segítendő, az iskolát követően azonnal munkába áll. Dolgozik kőművesként, fuvarozóként és vonatbüfében, ám mindvégig gyerekkori álmát dédelgeti: bárcsak buszsofőrként világot láthatna egyszer!
Húszas évei elején jár, mikor az államalapítást ünneplő tűzijátékra kíváncsin barátaival Budapestre utazik. Mesés véletlen folytán az aluljáróban tucatszám szórt újságban hirdetést talál: a BKV buszsofőrt keres!
Az egyszeri királyfi nagyot gondol, és kockáztat: jelentkezik az állásra, noha se rokona, se ismerőse nincs ekkor még a fővárosban, nem közlekedett itt még soha, nem ismeri a kerületeket, nyomvonalakat, az egyirányú utcák útvesztőit, s tudja, otthoni munkája harminc napos felmondási idejét is ki kellene töltenie.
A próbatételnek nekiveselkedik, s bár a kötelező papírmunkák határidejéből kifut, otthoni kötelességeit elrendezve pár nap késéssel megérkezik Budapestre. Ügyesen vesz minden akadályt, s az egyik legnehezebb útvonalú, Normafára közlekedő 21-es busz vonalára kerül.
A sármos fiatalembert akkori brigádja skatulyafiúnak hívja, minden reggel vasalt ingben, egyenruhában ül a volán mögé. Munkájára büszke, imád vezetni, s a hegynek felfelé futó nyomvonal telente veszélyes szakaszain is biztonsággal uralja a robosztus járművet.
Kisvártatva megismerkedik Melindával, későbbi feleségével, Törökbálint buszsofőrje, Herceg Bertalan „A fele királyságunk” Régóta várom az alkalmat, hogy mesélhessek róla. Alázatos és szemérmes férfi, nehezen állt kötélnek.
Nem fontos ember, mondja ő, nincs mit írni róla. Számtalan feszült, kialvatlan, gondok feszítette reggelemet mentette már meg és tette elviselhetővé villanásnyi önzetlen derűvel, fontos róla szólnom, mondom én.
