Lehet, hogy nálunk a választási kampány idején különös ötlet szakpolitikai kérdésekkel foglalkozni, ám az apropó is kivételes volt. A bemutatott kötet szerzői közül ketten az önkormányzati világ széles körben elfogadott, régi motorosai.
Szegvári Péter, a főváros utolsó VB-titkára és első főjegyzője, számos, különböző színű kormány főhivatalnoka, a múlt évben Karácsony Gergely javaslatára kapott Navracsics Tibortól rangos közigazgatási elismerést.
Zongor Gábor pedig a TÖOSZ főtitkáraként szerzett elévülhetetlen érdemeket abban, hogy a szervezet az egyik legnagyobb és legelismertebb hazai önkormányzati szövetséggé vált. A politikai távolságtartás ellenére a szerzők közös munkája – amely Szabó Tamásnak az elmúlt tizenhat évet leíró kiváló tanulmányával egészült ki – címében mégiscsak a szakadék szélét emlegette…
A kötet tehát amolyan „ha már ők is ezt mondják, arra oda kell figyelni” típusú vészjelzésnek ígérkezett. Ám ennél jóval többet adott. Százharminc oldalon szikáran és precízen elmondta a helyi autonómia alapintézményeinek elmúlt harmincöt évét amolyan kis magyar önkormányzattan formájában.
A szerzőkkel folytatott pódiumbeszélgetés követte a történelmi ívet. Kiderült belőle, hogy a magyar önkormányzatiság „aranykora” se volt színaranyból. Az 1990-ben létrehozott rendszer egyfajta szétaprózódást eredményezett.
Már az ezer lakosú települések is önálló hivatalt hozhattak létre, plusz még azok, ahol találtak egy jegyzői végzettségnek megfelelő diplomával rendelkező nyugdíjas téeszjogászt. „A politikai kompromisszumok sikeresen tolták félre a szakmát” – mondta erről Zongor Gábor.
Az évek múlásával a finanszírozás egyre szűkmarkúbb lett, aminek következtében sok településen a kötelező feladatellátás pénzügyi feltételei sem voltak biztosítva. Minden nehézség ellenére az első húsz évben a közösségeknek volt beleszólásuk a legfontosabb helyi közügyek alakításába, úgy tűnt, a követendő irány egyértelmű: a működőképesség javítása, a társulások szerepének erősítése, a feladatok differenciálása.
A második Orbán-kormány (2010–14) belépése, Alaptörvény és az Mötv. elfogadása azonban fordulatot hozott. A települési közösségek önkormányzáshoz való joga kikerült az alkotmányos alapjogok közül. Az önkormányzati világ voltaképpen a központi hatalom némi önállósággal rendelkező alárendelje lett.
A funkcionális problémák ostorozása közepette megkezdődött a centralizálás, az állam átvett számos szakterületet. Az új kormányzati megközelítést Szabó Tamás így foglalta össze: „Jó, kifizetem az adósságot, de akkor megkurtítom a feladatokat és a hatásköröket.” Az önkormányzatokat leértékelő lépések mögött kétségkívül hatalompolitikai szempontok is megjelentek.
Számos területen megkezdődött az autonóm közösségek gyengítése, kormányzati alárendelése. Az államtudományban többek szerint önálló hatalmi ágként is leírható önkormányzatok súlyának csökkentése egy volt ezek közül.
A következmények kapcsán Szegvári Péter gyakorlatias megközelítéssel élt: „Ment-e előrébb a világ attól, hogy centralizáltunk? Sem az oktatásban, sem az egészségügyben, sem más területen nem bizonyította az élet, hogy ettől jobb lett.” Azt pedig kifejezett problémának tartotta, hogy a helyi közösségek elvesztették beleszólásukat a számukra fontos ügyekbe.
Így például az oktatási intézményekért felelős területi vezetőket a képviselőtestületek nem számoltathatják be, holott tevékenységük a helyi közösség életét is meghatározó közügy. A hatalompolitika előtérbe kerülése mellett a szerzők a pártpolitikai szempon- Autonómia, értelmes decentralizáció Végül nem az önkormányzatok zuhantak… 2026. március 24-én tartottuk A magyar önkormányzatiság útja a helyi hatalomtól a szakadék széléig című könyv bemutatóját az MMMH-ban.
Szegvári Péter: Olyan politikai kultúrát kell kialakítani, amely nem alattvalói, hanem részvételen alapszik tú önkényeskedést is élesen bírálták: „Ha a kormány azt mondja, hogy én büntetlek téged, mert rosszul szavaztál, ez a politikai önállóság megsértése!” – emelte ki a korábbi főjegyző.
Ezzel szemben mára gyakorlattá vált egyes, rossz oldalon állónak tekintett települések kivéreztetése, sarcolása, szankcionálása. A továbblépés lehetőségei között hangsúlyt kapott, hogy újból szükség lenne az olyan szakmai egyeztetésekre, amelyek az önkormányzatiság kezdetétől minden változtatás előkészítésénél nagy szerepet játszottak, ám az elmúlt tizenöt évben eltűntek.
„Tudni kellene, hogy mi van Magyarországon! Kellenének adatok, elemzések, értékelések. Ezekre lehetne egy differenciált hatáskörgyakorlási rendszert építeni” – mondta Zongor Gábor. Szabó Tamás szerint: „Amíg az autonómiára veszélyforrásként tekintünk, addig ebből a történetből nem lesz kiút.” Szegvári Péter az autonóm gondolkodás fontosságára tágabb értelemben is felhívta a figyelmet.
Fontos jelzésként értékelte, hogy ez számos, az önkormányzati jogokat is védelmező bírósági döntésben annak ellenére is megjelent, amikor a kormányzati kurzus elvárásai világosak voltak és a bírák a könnyebb utat is választhatták volna.
Egymás autonóm szereplőnek tekintése határozza meg az ún. „kooperatív kormányzás” elveit is, melynek vannak számunkra hasznosítható eredményei. „Olyan politikai kultúrát kell helyben is kialakítani, amely nem alattvalói, hanem a demokratikus részvételen alapszik” – emelte ki, külön aláhúzva ebben a települési vezetők szerepét.
A szükséges változtatások kapcsán mindhárom előadó megemlítette, hogy figyelni kell a politikai ingamozgásból következő hibalehetőségekre. „A hirtelen felindulásból elkövetett decentralizációt el kellene kerülni!” – szögezte le Szabó Tamás.
„Nemcsak az a lényeg, hogy minél lejjebb adjuk a hatáskört, hanem az is, hogy legyen hozzá képesség, erő és szervezettség” – öszszegezte véleményét Zongor Gábor. Szegvári Péter javaslatai közül a leglényegesebb pontok külön említésre kerültek.
Az Utószó helyett – Miért ne hagyjuk, hogy így legyen? című tanulmány alapján a legfontosabb javaslatok a következőkben foglalhatók össze:
- Államreform keretében tekintendő át az önkormányzatok helyzete, a helyi önkormányzatokkal, a decentralizációval és a területi politikával kapcsolatos kérdések.
- Meg kell vizsgálni az értelmes decentralizáció lehetőségeit arra is figyelemmel, hogy nem szabad az 1990–2010 közötti széttagolt rendszert újból viszszahozni.
- A feladatok szisztematikus felülvizsgálata összekötődik a fiskális decentralizáció megvalósításával.
- Vissza kell állítani az ösztönzött társulások szabályozási technikáit, illetve alkalmazni kell a kötelező társulások alkotmányos lehetőségét.
- A történelmi megkésettség hátrányának ledolgozásához érdemes lenne a korszerű európai integrációs gyakorlatokat követni.
- Megoldásra váró probléma a középszintű decentralizált önkormányzatiság.
- A Magyarország uniós csatlakozását előkészítő államreform tervekben szerepelt 14 „nagymegye” kialakítása a mai megyerendszer helyett.
- Térségi funkciókat ellátó megyei városok szerepének újraértelmezése.
- Nagyvárosi agglomerációs kormányzás intézményi és pénzügyi szabályozási rendszerének kialakítása.
- Fővárosi metropolisz térség partnerségen alapuló hatékony fejlesztése.
- Polgármester, főpolgármester hatáskörének törvényi megjelenítése.
- Önkormányzati érdekképviseleti szervek bekapcsolása a döntéselőkészítésbe és a végrehajtásba. A beszélgetés során egyértelmű volt a rendszerszintű változtatások szükségessége, hiszen amikor a szakadék szélén állunk, nem szabad továbbmenni.
Többször felmerültek technikai javaslatok azzal kapcsolatban, hogy kétharmados felhatalmazás hiányában miként lehet az önkormányzatok működésének alapvető feltételeit újra fogalmazni. Április 12-én azonban ez a probléma váratlanul megoldódott, mégpedig úgy, hogy a szakadékba ezúttal nem az önkormányzatok zuhantak bele.
— SZIRÁKI ANDRÁS
