– Józsi bácsi, nagyon jó erőben van! Hogy érzi magát?
– Köszönöm szépen, koromnak megfelelően. Régebben egy negyven kilós zsákot feldobtam a hátamra, mostanában viszont az ötkilós csomagot is négyszer körbejárom, aztán otthagyom. A viccet félretéve, rendben vagyok, ellátom magam, a Suzukival pedig járok mindenfelé, még bevásárolni is. A rendezvényekre viszont már nem megyek el.
– Hogy adták át Önnek a Dr. Ludwig Leber-díjat?
– A német önkormányzat megkért arra, hogy vegyünk fel egy beszélgetést, amit törökbálinti sváb dialektusban folytatunk, mert ezt már csak néhányan beszéljük. Mondták, hogy emiatt eljönnek hozzám és ekkor szóltam, hogy hozzák magukkal a díjat is, mert a sváb bálra – amelynek keretében a hivatalos díjátadót tervezték – már nem tudok elmenni.
– Mit jelent Önnek ez az elismerés?
– Sokat jelent. Mi a német nyelvet még otthon, a szüleinktől tanultuk meg, ez számunkra természetes volt. Amikor tanácselnök lettem és lehetőség nyílt a kinti törökbálintiakkal a hivatalos kapcsolatfelvételre, ezt a folyamatot igyekeztem maximálisan segíteni.
Meglátogattam Martin Bauch urat, aki Süßen polgármestere volt és tárgyaltunk az együttműködés lehetőségéről, amelynek keretében ők később soksok segítséget nyújtottak. Fontos volt, hogy nyitottak legyünk minden lehetőségre, nemcsak Törökbálint fejlődése miatt, hanem azért is, mert az egymásra találás érzelmileg is nagyon fontos volt, a szívünkből jött.
Így például nekem Zeiss Ferenc
– aki a Törökbálint-Grossturwall helytörténeti könyvet írta – a második unokatestvérem volt. Ő Graben-Neudorfban élt, vele is ezekben az években találkoztam újra. Később, amikor már nem voltam a tanácselnök, abban a vonatkozásban aktív maradtam, hogy segítettem a helyi német önkormányzat és a sváb egyesület munkáját.
– Az elmúlt évtizedben sok szó esik az identitásról. Az Ön számára, akire nem jellemző, hogy a kirakatba tenne bármit is, mit jelent a német identitás?
– Az ősöket jelenti! Én valóban inkább a háttérben szerettem dolgozni, szürke eminenciásként, de azon később sokat gondolkodtam, hogy talán miattuk is vállaltam el annak idején a településvezetői feladatot.
A tudatalattimban biztos megjelent, hogy törökbálintiként végre rendbe tesszük a dolgokat. Itt születtem a Szent István utca 11-ben, nekem ez a szülőfalum. Emiatt is szerettem volna a fejlődését minden lehetséges eszközzel segíteni.
Közben mindig eszemben volt a mama mondása: „Gyerekek, ha jót nem tudtok csinálni, rosszat ne csináljatok!” Igyekeztem felnőni a feladathoz.
– Ön a 94. évében jár, a beszélgetés során felmerült bennem: Olvasóinkat biztos érdekli a hosszú élet, illetve szellemi frissesség megőrzésének titka…
– Mértékletesség! Ez az első, nem szabad semmit sem megtagadni, de tudni kell, hogy hol van a határ. A másik, a mosoly! Derűvel kell fogadni az élet történéseit. Mindig tevékenykedni kell! Most vettem idebentre egy kis műhelyasztalt, mert télen a kinti két műhelyemben, a lakatosban és az asztalosban nem dolgozhattam.
Sajnálom, hogy a kertészkedést már nem tudom egyedül csinálni, de pálinkát még főzök. Fontos a rendszeresség is! Ma is megvan a napirendem, ha attól eltérek, tudom, hogy valami probléma van. Ezenkívül a jó dolgokra sokszor kell visszaemlékezni.
A hosszú élethez az is kell, hogy szeressünk nosztalgiázni.
— SZIRÁKI ANDRÁS A GIGLER JÓZSEFFEL KÉSZÜLT KILENC ÉVTIZED BÁLINTI TANÚJA CÍMŰ ÉLETÚTINTERJÚ A TOROKBALINTANNO. HU HONLAPON ÉRHETŐ EL. Ludwig Leber-díj 2026 Hűség az ősökhöz és a hosszú élet titka A Törökbálinti Német Önkormányzat 2026-ban a Dr. Ludwig Leberdíjat Gigler Józsefnek adományozta, aki Törökbálint utolsó tanácselnökeként (1980–90) fontos szerepet játszott a kitelepítetteknek otthont adó településekkel történt kapcsolatfelvételben, emellett évtizedek óta segíti a helyi sváb egyesület és a német önkormányzat munkáját.
A törökbálintiak közszeretetnek örvendő Józsi bácsiját ebből az alkalomból kerestük fel, ám végül a hosszú élet titkára terelődött a szó. Gigler József az ősökre gondolva, mindig a jelenben
