Április 12. hajnali fél 5. A város még csendes, már ami a látszatot illeti. A Szent István utcán haladó autókban felismerem a kollégákat. Ők is úton vannak, ki-ki a maga vasárnapi feladatával. Ez az a pillanat, amikor igazán érezni kezdem azt a különös izgalmat, ami egy választási nap sajátja és minden egyes alkalommal elkísér egészen másnap hajnalig.
De ez a nap igazából jóval korábban kezdődött, hetekkel, sőt, hónapokkal ezelőtt. Gondolataimban a mindennapok részévé válik, egyre inkább érezhetővé, aztán meghatározóvá. Belém költözik az ezzel a nappal kapcsolatos komplex életérzés.
A közélet történései fokozatosan elfoglalják a socialmédiafelületeimet, beszivárognak a beszélgetéseinkbe, vagy éppen a hallgatásainkba, végül közterületeink világába plakátok formájában. Nem lehet nem tudomást venni róla, annak minden pozitív és negatív hatásával együtt.
A választás napja minden alkalommal különleges. Ünnepünk, közös ügy, amelyben részt vehetünk, vagy akár el is zárkózhatunk tőle. Most kevesen gondolják ez utóbbit, és a rekordrészvétel szele, ami megcsap, nagyon felfokozott hangulatba hoz.
A háttérfolyamatok kevésbé láthatók; próbák, oktatások, gyakorlások, eskütétel. Szabályokat elevenítünk fel, az újításokkal ismerkedünk, feladatokat pontosítunk, és közben lassan csapattá formálódunk.
Jegyzőkönyvvezetőként a szavazatszámláló bizottság mellett nem csupán egy folyamat részesévé válok, hanem kis túlzással a közösség megemelkedett pulzusát is érzem. Fókusz kell, nyitottság, figyelem, koncentráció, jelenlét.
Így működik jól az egész, és lelkemet simogatja, amikor napközben ezért sok pozitív visszajelzést kapunk a választóktól. Mire elérkezik a választás napja, már ismerjük egymást, jelen van egyfajta érdeklődés, amely túlmutat a feladatokon.
Jó érzés, hogy a figyelem nemcsak az adminisztráció pontosságára irányul, hanem arra is, ki hogyan tud segíteni a másiknak. Tudat alatt csapattá formálódunk. Ez az egymásra hangoltság különös biztonságérzetet ad.
A nap inkább a folyamatos készenlétről, a gyors megoldásokról szól, mintsem a rutinról. Nem igazán emlékszem olyan alkalomra, amikor magabiztossággal kezdtem volna bele ritkán végzett feladatba, de a kezdeti bizonytalanságot most egyáltalán nem érzem.
A szavazókör kora reggeli nyitásakor meglepő sorban állás fogad. Első szavazónk éppen szolgálatot teljesít, így nem okoz számára gondot a korai érkezés, viszont siet, mert kollégája a parkolóban várja.
Különleges nevének papírra vetése majdnem kifog rajtam ezen a hajnali órán. Lehet, hogy ma több kávéval kellett volna kezdeni a napot?! Vele együtt tekintjük meg és zárjuk le az urnákat. Az érdeklődés onnantól csak fokozódik és a teljes délelőtt a rekordrészvétel izgalmában zajlik.
Vajon lesz új részvételi csúcs? Már ekkor benne van a levegőben, hogy megtörténhet. Érezhető, hogy sokak számára a szavazás lehetősége a nap legfontosabb pillanata. Hagyományosnak mondható játékunkat most sem hagyjuk ki, minden bizottsági tag megtippeli, hogy hányan fognak szavazni a szavazókörben.
Bár a 90%-os részvételi becslésem reggel még derűs fogadtatásra talál, a nap végére kiderül, hogy közelebb járok a valósághoz, mint gondoltuk. A nap rohamléptekben telik. Segítséget mindig kapunk egymástól, gondoskodásban és ellátásban nincs hiány, és egy pisztáciás finomság pár pillanatra megállítja a nap sodrását. 19 óra után zárt ajtók mögött elkezdjük számolni a szavazatokat.
Ez már egy másik világ. Az egész napos pezsgést izgalommal átitatott csend váltja fel, benne koncentrációval, megannyi átszámolással, kimondatlanul is az eredményre fókuszálva. Minden mozdulatnak jelentősége van.
A számok mögött ott van a nap minden energiája. A tornyosuló szavazólapok látványából érezzük, hogy ezek a számok történetet mesélnek és történelmet írnak. Szűkebb és tágabb közösségünk döntésének történetét.
Később derül ki, hogy a leggyorsabb törökbálinti szavazatszámláló bizottság vagyunk, el is teszem emlékbe az 1. sorszámot, amit a hivatalba érkezésünkkor kapok a kollégáimtól. A választás napja nem csupán egy hosszú és intenzív nap, hanem közös élményünk is a jövő generációjával, az először szavazókkal.
És a legkisebbekkel, akiket időnként még biztatni kell, hogy elérjék lábujjhegyen az urnát a szavazólappal. Az érdeklődés, a részvétel ereje, az egymásra figyelés, a csapatmunka öröme a nap végére kezdi feloldani azt a régóta tartó belső feszültségemet, amit szavakba önteni hetek elteltével is csak nehezen tudnék.
Ez a nap mindig fárasztó, de sosem hagynám ki.
— MÁTÓ ESZTER
