Igen, hosszú vajúdással írta Kertész a Sorstalanság című regényét, tizenhárom évig dolgozott rajta. Amilyen kínlódva született meg a mű 1975-ben a gyűlölt Kádár korban, olyan nagy volt az elutasítottsága a kiadók részéről.
Kertész elhagyta hazáját, Németország befogadta az írót, és elismeréssel adózott tehetségének. (Senki sem lehet próféta a saját hazájában. Ez a mondás ránk, magyarokra különösen adekvát.) A Svéd Akadémia 2002. október 10-én jelentette be a döntést, hogy az az évi Nobel-díjat Kertész Imre kapja, nem kisebb neveket megelőzve, mint Philip Roth vagy John Updike.
Az indokolás szerint a díjat olyan írói munkásságért ítélték oda, amely „az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben”. Be kell vallanom engem is, mint legtöbb honfitársamat a Nobel-díj döbbentett rá, milyen kivételes honfitársunkról van szó.
És akkor a Sorstalanság szárnyalni kezdett, elfogytak a megkésve kinyomtatott könyvek, pótolni akartuk a mulasztásunkat. Nagyon más ez a holokauszt könyv, mint a többi, ami ennek az elévülhetetlen tragédiának a bemutatására vállalkozik.
Saját sorsáról ír egy másnevű fiú megszemélyesítésével. Mélyen bevésődő emlékek, kitűnő memória kellett ahhoz, hogy a 15 éves fiú gondolatait, az átélt szörnyűségeket felidézze. A mű a holokauszt borzalmait egy kamasz rezignált, naiv szemszögéből mutatja be, ahol a kirekesztés és a haláltáborok abszurd világa „természetes” létállapottá válik.
Egészen szokatlan, hogy mennyire kívülről jellemzi az akkori énjét, néha még humorral is. Persze az írónak volt ideje helyére rakni a történteket. A kiállítást Stánicz Kata egy alapos írói bemutatással nyitotta meg, sajnálatosan kisszámú érdeklődő előtt.
A kiállított tablókon megismerhettük az író életútját, a gyermekkortól az auswitzi tábor elbocsátó igazolásán át a Nobel-díj átadásáig, ami meghozta számára a világhírt és a megérdemelt elismerést.
- Tóth Emese: Késői eszmélés „Egyetlen valóság létezik, ez a valóság én magam vagyok, az én életem, ez a törékeny, rövid időre szóló ajándék, amit idegen erők kisajátítottak, államosítottak, meghatározták, és megpecsételték.” (Kertész Imre beszédéből egy részlet a Nobel-díj átvételekor.) Ha jól végiggondolom, nem is volt szükség hangolásra, mert Varró Dani sok verse és a „Túl a maszathegyen” verses meseregény mind a gyerekeknek, a gyerekekről szól.
Varró Daninak három fia révén a csecsemőkortól a felnövekedésig volt alkalma, és tegyük hozzá indíttatása is, hogy leírja játékos versekben az apává válás folyamatát, ami saját bevallása szerint a világlátását és a költészetét változtatta meg.
Akkor térjünk a tárgyra! Az MMMH-nak, leginkább Kocsis- Elek Zsófinak pattant ki az a gondolat a fejéből, mondom én hála istennek, hogy a költészet napját a gyerekekkel is ünnepeljék meg. Nem lehet elég korán kezdeni az irodalommal való ismerkedést!
Az ötlet megvalósítása zajos sikert aratott mindkét iskolánk alsó tagozataiból verbuválódott diákoknál. A két iskola majd 500 nebulója két részletben vette birtokba az MMMH színháztermét. Volt ám zsizsegés, de ahogy a színpadra lépett Varró Dani, és hű társa Molnár György elmaradhatatlan gitárjával, azonnal csend lett.
Először jöttek a részletek a Túl a Maszathegyenből, ahová tudvalevőleg csak Badarországon át vezet az út, ott meg a lükék élnek. A Maszathegy lakói, mert ott minden maszatos, sem tökéletesek. Ott van például Büdöspizsama, aki mindig ugyanabban a pizsamában fekszik le.
Persze ott ez nem feltűnő, mert a többiek sem szeretnek mosakodni, jobban szeretik a maszatot. Vagy Szöszméne, aki tele van szösszel, még a lakása is. De lépjünk tovább a műsorban, jött még a kerge ABC, a „Nem, nem, hanem” nóta, az azonos magánhangzókból álló vers, s mindez, a gyerekek bevonásával, akik nem kímélve hangjukat, igen aktívak voltak.
Az irodalmi kóstoló után bízom benne, hogy a könyvtárból sokan kikölcsönözik Varró Dani sok könyve közül az egyiket.
— TÓTH EMESE
